csalok.

Van egy másik blogom, ahol tüntetőleg befejeztem az írást -nem bírtam visszaolvasni a saját ömlengésemet-, mindezt egy öngyógyító folyamat aranypadlós, vörös szőnyeges útján megtett hosszadalmas út első lépésének szánva.

Amint a mellékelt ábra mutatja: még ülök egy kicsit a magam ásta gödörben, nem állok készen felkelni.

Hát ez van.

Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez így!

Most csalok, mert az ottani olvasóim, magukra ugyanolyan érdemesnek találták búcsúszavaimat, és elgondolkoztak azon, hogy saját életük szarjából táplálkozó mocsarukba milyen mélyen is süllyedtek el ezidáig...

Ők viszont csak arról az oldalról tudnak. Így csal egy igazi, mesteri szintű gonosz űrlény, egy dulimanó, egy megmásíthatatlan, akaratos, megismételhetetlen, egy ősanya! Így!

Orvul átejtettem mindenkit, hogy megmaradhassak ott, ahonnan elindultam.

Ha az ember elkezd blogolni, elkapja a megértenek-érzés, mert az internet nem dobja vissza a gondolatainkat, a klaviatúrán pattogó betűk nem csapnak arcul váratlanul, gyakran nincs visszajelzés sem, de megnyugtat a tudat, hogy bárki megtalálhat a sorok mögött.

Egyfajta csali ez.

Várunk valakire, aki megtalálja magát bennünk.

Legalábbis egy darabunkban, amit felkentünk egy oldalra. Nyitva a könyv: bárki belelapozhat.